Dunakesziről

A mai Magyarország dunántúli része az ókori Római Birodalomhoz tartozott, határfolyója a Duna volt. A rómaiak a Kr. u. IV. században alakították ki a Dunakanyar védműveit, és ekkor már a folyó bal partján is megvetették lábukat. I. Valentinianus (364–375) célja az volt, hogy a megbízhatatlannak tartott barbár törzseket (kvádok, szarmaták) egymástól elválasztva, a szövetséges barbár törzseket a római védelmi rendszerbe integrálja. Emiatt kezdődött meg egy 450 x 300 méter nagyságú, ovális alaprajzú erőd építése Göd–Bócsaújtelepen. Valentinianus tervében első lépésként folyami átkelőhelyet létesítettek a Szentendrei-szigeten fekvő Horány és Dunakeszi között, csak pár kilométerre délre Göd-Bócsaújteleptől, ott, ahol ma a dunakeszi–horányi komp közlekedik. A folyó dunakeszi oldalán épült kiserőd feladata a terület, a folyami átkelő és a nagyerőd építési munkálatainak biztosítása volt. A tipikus kiserődben 35-50 katonánál több egyszerre sosem szolgált.

A kvádok erőteljes tiltakozása miatt az építési munkálatokat le kellett állítani, de az új római helytartó később folytatta azt, egyúttal a tiltakozó kvádok királyát meghívta egy tárgyalással egybekötött lakomára. Az álláspontok nem közeledtek, sőt, a római helytartó a távozó kvád királyt orvul megölette. Erre a kvádok és szövetségeseik támadást indítottak Pannonia ellen, amelyet a haragos császár személyes válaszhadjárattal torolt meg egy évvel később. A béketárgyalások a kérdéses erőd körül folytak, de a kvádok nem engedtek a rómaiak követeléseinek. Erre a császár erősen feldühödött, szidalmazni kezdte a követeket, de utolérte a haragos emberek végzete: gutaütést kapott és hamarosan meghalt.

A Keszi törzs, illetve annak leszármazottai számos települést alapítottak a történeti Magyarország területén. A mai Budapest környékén kettőt is: Budakeszit és Dunakeszit.

Eleinte a Keszi településeknek nem volt megkülönböztető nevük, így még a káptalanoknál is előfordult keveredés e kérdésben. A megkülönböztetés érdekében, és a középkori kertkultúra megtelepedését követően Dunakeszit Káposztáskeszinek nevezték el, hiszen Megyer, Alag és Keszi területén voltak Pest megye legdúsabban termő káposztaföldjei.

A középkor legfontosabb téli zöldségét termelték itt, amelynek legnagyobb részét a királyi udvarba, illetve Buda és környéke ellátására szállították. A török korban aztán a település határában növő nagyszámú vadkörtefa után
Körtvélyeskeszinek (Armutluk) hívták a falut.

Alag falu története az Árpád-korra nyúlik vissza, még ha első írásos említése Károly Róbert Anjou-házi királyunk idejéből is való. Alag a pesti kisnemesi falvak körébe tartozott, amelynek birtokosai alig lépték át saját falujuk határait, és rendszerint egymással és szűkebb környezetük hasonló hátterű családjaival pereskedtek. Alag urai azonban a környező falvakban is rendelkeztek birtokokkal, a megyének pedig szolgabírót és országgyűlési képviselőt is adtak. Alag akkor tett szert nagyobb jelentőségre, amikor Alagi Miklós unokahúgára és annak férjére, Mikófalvi Bekény Dénesre hagyta falut. A család több tagja kisemmizettnek érezte magát, ezért megtagadta a Bekény Dénest illető birtokrészek átadását, aki erre perre vitte a dolgot. Amikor a váci káptalant – a birtokügy kapcsán – Dénes törvénytelen iktatással vádolta meg, a püspök Dénes ellenlábasai mellé állt. A vita elmérgesedett, és Dénes perlekedő rokonai az általa telepített egyik halastóból állítólag 50.000 halat fogtak ki, lerombolták azt, majd a halakat a váci püspök halastavába vitték át. Dénes ügye az országbíró elé került, aki kiderítette, hogy Dénes rokonsága hamis oklevél kiállítására vette rá az országbíró jegyzőinek vezetőjét, akit ezért meg is gyilkoltak azután, nehogy eljárjon a szája. A rokonságot fő- és jószágvesztésre ítélték, amitől csak II. Ulászló király kegyelmi parancsa mentette meg őket.

Mikófalvi (később Alagi) Bekény Miklósnak köszönhetjük az Árpád-kori alagi-majori templom (ma rom) gótikus átalakítását is.

Alagi Bekény Benedek Alag falu birtokosa volt, egyben az ország ítélőmestere, Werbőczy István familiárisa (hűbéres magyar változata) is. Werbőczy – saját költségén – 1510 és 1514 között Bécsbe és Itáliába küldte az ifjút tanulni, akinek édesapja az az Alagi Bekény Dénes volt, akinek halastavát a váci püspök familiárisai egy éjjel alatt lehalászták. Kürti Katalinnal kötött házasságából két fiú született, akik közül Benedek humanista költő és tudós volt; kapcsolatrendszere számos országra kiterjedt.

Míg Bécsben tartózkodott, Werbőczy elküldte neki Janus Pannonius tíz elégiáját. Mivel Bekény véleménye szerint a szöveget a másoló eltorzította és megcsonkította, egyik tanárától, a klasszikus irodalomban jártas Vellini Ricutius János (Johannes Camers, Giovanni Camerino) ferences szerzetestől kért segítséget. Közösen kiadták az elégiák helyreállított szövegét, amelyhez mindketten Werbőczyt magasztaló ajánlást csatoltak. Bekény saját latin nyelvű versei is Pannonius elégiáival együtt jelentek meg.

A Duna Horány és Dunakeszi közötti szakaszát már az ókorban is révátkelőnek használták. A mindkét oldalon álló erődök biztosították az átkelést, és alkalmasak voltak kisebb hajók fogadására is. A kikötőerődök mindössze néhány évtizedig működtek, mivel 395-ben elbukott a Nyugatrómai Birodalom, és megszűnt a rómaiak uralma a térségben. Az átkelő a honfoglalás idején feltételezhetően ismét funkcionált, majd a középkorban vámszedő hely lett. A török uralom alóli felszabadulást követően a dunakeszi rév újra üzemelt.

A csárdát Grassalkovich (I.) Antal királyi kamarás építtette, aki a gödöllői uradalom részeként Dunakeszit is birtokolta. Az 1747. szep-tember 29-én kelt úrbéri szerződés azt írja, hogy

„A fél esztendőbéli korcsma a faluba ugy mint a 1ma Aprilis Sz. Mihály napigh, a külső vendégh fogadó pedigh egiszlen a rével, s minden jövedelmével az uraságh számára reserváltatik.”

Ez alapján valószínűsítjük, hogy már korábban is állhatott fogadó a dunakeszi Duna-parton, és Grassalkovich Antal ezen – a jól bejáratott – helyen emeltetett új épületet.

Létesítése azt feltételezi, hogy az átkelőnek ekkortájt nagy forgalma lehetett, hiszen a csárdát – mivel kilométerekre esett az akkor lakott területektől – elsősorban az átutazók vették igénybe. A csárda két évszázadon keresztül fontos szerepet játszott a környék életében, kiváló halételei miatt télen-nyáron sokan felkeresték. A második világháborút követően a Révcsárda egy ideig még tovább működött. 1962-ben átalakításba kezdtek az épületen,

„zenés étterem lesz a dunakeszi Révcsárdából is, amelyet szintén újjáalakítanak, kibővítenék és nagy kerthelyiséget is építenek hozzá. […] A vállalat reméli, hogy jövő év tavaszán megnyithatja az átalakított csárdát.”

Az újjáalakítás nem sikerült. A révcsárda épületébe a község szegény sorsú családokat költöztetett. Az idők során azonban az épület állaga egyre romlott, végül olyan állapotba került, hogy már csak a lebontás maradt. Ma emléktábla áll az egykori Révcsárda helyén.

Mindannyian szeretjük a Katonadombot, amelynek története az 1848/49-es szabadságharcig nyúlik vissza. Történt ekkor, hogy a tavaszi hadjárat során Görgey Artúr, a magyar sereg főparancsnoka Vác bevételére készült, de tartott attól, hogy Budáról a császári hadak megindulnak a város megsegítésére.

A Kmety-hadosztályt így Dunakeszire rendelte, akikhez további seregrészek is csatlakoztak, és folyamatosan zaklatták a Rákospalotán állomásozó császári erőket.

Pestről három hajó is indult Vác felé, hogy megsegítsék az ostromlott erősséget. A dunakeszi Katonadombon felállított tüzérség azonban észrevette őket, és Hatala Péter hadnagy előtte az első hajó kormánykerekét, amely így sodródni kezdett. A másik két hajó – nem tudván milyen magyar erőkre kell még számítania – megfutamodott, így Görgey Artúr bevehette Vácot.

A Katonadombnak azonban nemcsak ekkor, de a második világháború végén is fontos hadi szerep jutott.

Több mint három évtizedig élt Alagon férjével, a Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatójával Zaphiry Heléna (Gárdonyi Nagy Gézáné), aki fiatalkorában – az 1870-es évek végén – az egyik legnagyobb zongorista tehetségnek számított. Tizenhat éves volt, amikor egy vizsgahangversenyen Zichy Géza gróf később híressé váló egykezes darabját játszotta. Az előadáson jelen volt Liszt Ferenc is. Zaphiry Heléna visszaemlékezéseiben így ír:

„tapsok közt fejeztem be a darabomat, amikor hirtelen csak látom, amint fekete abbéruhájában, lobogó hajjal felém igyekszik a Mester s a pódiumra jön hozzám. Átölelt és megcsókolt… Attól kezdve tanítványa lettem.”

1878 és 1880 között volt Zaphiry Heléna Liszt Ferenc tanítványa a Zeneakadémián, ám kapcsolatuk később is szoros maradt. Együtt töltött idejükről pontos naplót vezetett, amelyet alagi házában őrizgetett, és 1933-ban mutatott be a Budapesti Hírlap riporterének.

Zaphiry Heléna zongorista karrierjének 1887-ben súlyos betegség vetett véget, amelyből soha nem tudott teljesen felgyógyulni. Később gyermekeket tanított zongorázni és árván maradt unokaöccsét, a későbbi neves írót, Ujházy Györgyöt nevelte Alagon. 1936-ban temették el az alagi temetőben.

A dunakeszi születésű Malmos Szabó István (1863–1943) gazda tizenegy gyermeke közül kilencet nevelt fel, illetve látott el földrésszel. István nevű fia később Dunakeszi bírája lett. Az apa gőzmalmot működtetett az akkori Mező út (ma Martinovics utca) 24. szám alatt, amely 1914–1915-ben épült. Innen kapta a család az azonos nevű, gyakran rokoni kapcsolatban is álló családok között Dunakeszin megszokott ragadványnevét (Malmos).

Dunakeszin az 1900-as évek legelején a búza- és rozsmagokat még főleg kézzel vagy állati erővel csépelték, így nagy könnyebbséget jelentett a gőzzel hajtott cséplőgép megjelenése. Ez tiszta szemet adott, a szalmát, a töreket és a polyvát pontosan szétválasztotta.

Malmos Szabó István gőzhajtású cséplőgépe, amelyet a helyiek „tüzes gépnek” is neveztek, a Lukovszky-kert alatti (Szent István út és Fő út kezdete) szérűskertben üzemelt. Szabó István a géppel bércséplést is vállalt. A gőzgép egy hatalmas szíj segítségével hajtotta meg a cséplőeszközt.

A gépet az ún. cséplőbanda, más néven gépesbanda kezelte, amely szinte hierarchikus felépítésben végezte a munkát. A magoktól „megszabadított” gabonaszárakat hatalmas kazalba rakták. A gőzgéppel végzett cséplés gyorsabb és tisztább volt, mint a kézi erővel végzett.

Dunakeszin – ahogyan több más, Pest környéki településen – az 1870-es évek elején kezdték meg a nagytömegű paradicsomtermelést. A dunakesziek a Tetétlen-dűlőkön alakították ki a paradicsomföldeket. A növény magját már sokszor februárban elvetették a házak körüli magaságyásokba, amelyeket humuszban gazdag földdel (ezt a határban járva, „titkos helyekről” szedték össze) és istállótrágyával töltöttek meg. Az előző szezon végén gondosan eltett magokat betakarták földdel, szalmával, üveglapokkal, deszkával.

Ahogyan jött a jó idő, egyre inkább kitakarták a fejlődő magoncokat, majd végül május végén, amikor az utolsó talajmenti fagyok is elmúltak, kiültették a palántákat a szabad földbe. Egy-egy hektárra 4-6000 palánta került, amelyeket kézi erővel ültettek és locsoltak be. Később ugyanígy karóztak és kötöztek. Augusztusban szüretelték a termést. Ilyenkor az egész család a paradicsommal foglalkozott: az asszonyok kari vagy háti kosarakba szedték, a gyerekek osztályozták és ládákba rakták, a férfiak szállították, értékesítették.

A dunakeszi paradicsom – amelynél nem volt ritka a 70-90 dkg-os darab – a pesti piacokra (később a konzervgyárba is) került, elsősorban a Lehel térre és a Fény utcába, ahol a gazdák maguk vagy kofák (nagykereskedők) segítségével értékesítették. Az így szerzett bevételek olyan nagy összegre rúgtak, hogy több dunakeszi család is megtollasodott, és a helyiek képesek voltak arra, hogy a régi, már düledező községháza helyett újat építsenek.

Az új 1901-ben készült el, és ez a mai Városháza középső épületrésze.

1901 tavaszán a Berliner Theater (Berlini Színház) vendégeskedett néhány napig Pesten, a társulat előadta Bjørnstjerne Bjørnson norvég író – a norvég nemzeti himnusz szerzője, későbbi Nobel-díjas (1903) szerző – Erőnkön felül (németül: Über unsere Kraft, norvégül: Over Ævne) c. darabját is.

A két részből álló darab a kritikusok zömének és közönség tetszését is elnyerte, azonban Ambrus Zoltán író (később a Nemzeti Színház igazgatója) meglehetősen elégedetlen volt a darabbal, és ennek két cikkben is hangot adott. Legfőképpen a dráma bölcseleti sekélyességét bírálta. Ambrus szerint a darab „vezető eszméje”, „a nagy princípium” a következő közhely: „Legyetek jólelkűek, ne bántsátok egymást, valahogy majd csak lesz!” Ambrus mindezt megtoldotta azzal, hogy szerinte Bjørnson munkáit nem azok esztétikai minősége miatt kedvelik, hanem korábbi politikai állásfoglalása miatt (a szerző Dreyfus kitartó támogatója volt).

Bjørnson, illetve az előadás védelmére Ambrus régi barátja, a kor egyik vezető kritikusa, Keszler József kelt. A nyilvános üzengetések sértésbe fordultak, a dolog vége pedig párbaj lett, amelyet 1901. május 12-én vívtak meg, Alagon. A párbaj feltételei a következők voltak: kétszeri golyóváltás 25 lépés távolságból, 15 másodperc célzási idővel. Ambrus segédei Bródy Sándor és Herczeg Ferenc, Keszleré Szőts Pál és Werner Gyula voltak.

Az első golyóváltás után Ambrus könnyebben megsérült. Második golyóváltásra nem került sor, Keszler bocsátkérésére a felek kibékültek.

A ma a Kápolna utcában található Nepomuki Szent János (más nevén Lovaregyleti) kápolna megépítését eredendően – az itt letelepedett családok és a személyzet vallásgyakorlásának lehetőségeit biztosítandó – Révész István plébános javasolta, mivel a Szent Mihály-templom messze volt Alagtól. Három főúri család, a Cziráky, a Pejacsevich és az Almássy 200.000 aranykoronás alapítványt tett erre a célra.

Hamarosan azonban több tragédia is érte a három családot. Cziráky Johanna, a fiatal grófnő 1900-ban kötött házasságot az Alaghoz szintén ezer szállal kötődő, fiatal Pejacsevich Alberttel, majd kilenc hónappal az esküvőt követően meghalt. A gyászoló édesanya, Czirákyné gróf Almássy Erzsébet emléket kívánt állítani fiatalon elhunyt gyermekének, így került emléktáblája a kápolna falára, amelynek építését 1906-ban fejezték be. Mellette paplak és iskola is létesült a tréningtelepi gyermekek számára.

Három évvel a kápolna elkészülése után az Almássy család állított emléktáblát a kápolnában, mivel gróf Almássy Kálmánné unokája, Beniczky István és neje, Waldeck Valéria grófnő 1909-ben, távol-keleti nászútjuk során, Szingapúrnál hajótörést szenvedtek, és a tengerbe vesztek.

A kápolna nevét az egyik alapítványtevőről, gróf Pejacsevich János Nepomukról kapta.

1916 karácsonyát a Kárpátokban állomásozó Hofmann-hadtestnél szolgáló, dunakeszi Vörös József a hadszíntéren töltötte, de a hideg és veszélyekkel teli pillanatokban is a családjára gondolt az ünnepen. Tábori levelezőlapot küldött édesapjának, Vörös Jánosnak címezve Dunakeszire, a Fő út 56. szám alá.

A tábori levelezőlapok voltak az első világháború során az összekötő kapcsok a fronton harcolók és otthon maradt szeretteik között a harctéren töltött évek alatt. A tábori posta hatalmas, milliárdos nagyságrendű küldeményt jelentett, feladata pedig az volt, hogy igyekezzen „magánküldemények közvetítésével, a szellemi érintkezést és összetartozóság érzését a hadrakelt sereg, valamint hajóhad és az otthon között fenntartani, megerősíteni.”

Dunakeszin, ahogy minden más magyarországi településen, várták a fronton lévő szeretteiktől érkező híreket, leveleket, lapokat. Különösen így volt ez a karácsonyi ünnepek idején. Vörös József először is boldog karácsonyi ünnepeket kívánt szüleinek, majd így folytatta:

„Máma tuttam meg, hogy a Gyuri is idejöt, de nem mi hozzánk jöt, hanem a batni (=zászlóalj) 3-mal van. Ot meg mind Románok vannak, én már intézkettem, hogy ő eljöjön onnét, a mi batninkba, körülbelül 9 vagy 10 nap múlva it lesz.”

A tábori lapot az alakulat dombornyomott sapkajelvényével pecsételték le, amelyen az alábbiak szerepelnek: „Karpathen – Korps Hofmann, 1914–1915” (Kárpátok – Hofmann hadtest, 1914–1915). A postai bélyegző mutatja, hogy 850-es számú tábori postahivatalban, 2016. december 23-án adta fel Vörös József. A díszlevelezőlap árát a hadtest a rokkantak, az özvegyek és az árvák megsegélyezésére, valamint egy Kárpátokbeli emlékszobor felállítására fordította.

Az első világháború háborús konjunktúrája jól jött a budapesti Adria Halkonzervgyárak Rt.-nek, amelynek új ecet- és mustárgyárra volt szüksége. Telephelyükön, Budapest mai X. kerületében nem találtak erre alkalmas területet. Ezért az egyik igazgatót megbízták, hogy keressen Budapest környékén olyan térséget, ahol kellően nagy hely áll rendelkezésre, és vasúttal könnyen megközelíthető. Így esett a választás a mai Dunakeszi vasútállomás melletti területre, ahol 1917-ben megkezdte működését az ekkor már Oceán névre hallgató konzervgyár. A dunakeszi üzemben állították később elő a védjegy oltalom alatt álló Vitapric (paprikakrém) nevű terméket.

A Vitapric alapja, hogy az 1930-as évek elején Szent-Györgyi Albert aszkorbinsavat (C-vitamint) vont ki káposztából, majd narancsból. Kutatásait más zöldség- és gyümölcsfélékre is kiterjesztette, így vizsgálta többek között a Szeged környékén nagy mennyiségben termesztett paprikát is, amely kitűnő C-vitamin-forrásnak bizonyult. Szent-Györgyi Albert egy hódmezővásárhelyi paprikanemesítővel közösen kezdte keresni a lehetőséget, hogy ebből a kiváló nyersanyagból valamilyen tartósított készítményt állíttasson elő. Így született meg a Vitapric nevű paprikadarálmány, amelynek nagy mennyiségű, ipari gyártását a dunakeszi üzem kezdte meg, 1935-ben. Legnagyobb felvásárlójuk a német és az angol haditengerészet lett. A tengeralattjárókra adták a Vitapricet, mivel egy kanál paprikakrémben annyi C-vitamin volt, mint öt narancsban. A német piac mellett az Oceán az Egyesült Államokba és az Egyesült Királyságba is szállított az új termékből.

1925. április 18-án a Dunakeszi nagyállomással szemben álló Pavilon étterem és szálló különtermében tartotta alakuló közgyűlését az „Alagi Tennis Egylet” (ATE). Már évek óta érlelődött a gondolat, hogy az alagi családok teniszező tagjait egy egyesületben kellene tömöríteni.

A kezdeményezés élére Kleiszner László gépészmérnök állt, akit az alakuló közgyűlésen az új egylet elnökének és művezetőjének választottak meg. Az Alagot ekkor birtokló Magyar Lovaregylet a vasútállomás mellett lévő parkban három pályát biztosított az egyesület részére.

Az 1940-es évek végéig működő ATE, amelynek elnöke a harmincas évek elején gróf Apponyi Antal volt, hosszú időn keresztül a pestvidéki kerület erősségének számított. A nevét időközben Futakyra változtató Kleiszner László mellett jelentős szerepet játszott a klub életében felesége és Irén lánya is, valamint a híresebb alagiak közül Gombolai Ferenc lóidomár, Esch Győző és Esch Sándor zsokék, Bayer Emil községi orvos, Pethő József községi állatorvos és neje, továbbá a neves angol idomárcsalád, a Hesp família tagjai közül dr. Hesp Edvin, Hesp Vilmos és Hesp Ede.

Az alagi lóversenysport nemcsak „lovas embereket” vonzott a községbe, de számos művészt is. Közöttük volt Konrád Ignác, aki fiatal éveiben állatkerti állatok megfestésével foglalkozott, majd később Alagon a versenylovak mozgását tanulmányozta, rajzolta meg. Lóportré-készítői karrierje akkor kezdődött, amikor az ismert versenyló-tulajdonos, Geist Gáspárné megbízta lovának megfestésével, és a kész művet nagy elragadtatással fogadta, illetve arra ösztönözte Konrádot, hogy további képeket fessen. A festő az első világháborúból hazatérve Alagon folytatta karrierjét. A Magyar Lovaregylet Konrád házában olyan műtermet építtetett, amelybe a megfestendő lovakat is be tudta vinni. Híres képe, a Reggeli munka Alagon, a budapesti Műcsarnokban kiállítva nagy sikert aratott. E képnek három változatát festette meg, amelyek közül az egyiken a Horthy család két tagja, a kormányzó és Horthy Jenő, az alagi tréner is látható. Munkásságára hamar felfigyeltek: az 1922-ben Budapesten járt amerikai üzletember, Ralph Beaver Strassburger megbízásából Franciaországba ment, majd onnan amerikai felkérésnek is eleget tett. Később a washingtoni lóversenypálya elnökének John D. Schapirónak is megfestette versenylovát. A kép annyira jól sikerült, hogy Schapiro a kor legnagyobb lóportré festőjének nevezte Konrádot, és meghívta az Egyesült Államokba, ahová többször is elutazott.

Konrádnak alagi tanítványa volt Engel Károly, aki fiatalon a mester mellett tanulta meg a lóportréfestészet fortélyait, majd Németországban csinált karriert.

Id. Petanovits József a vendéglátásban szerzett nevet magának: övé volt a 19. század végén, az Andrássy úton található Casino vendéglő, a Vigadó téri Pilseni sörcsarnok, illetve a Rákóczi úti Metropol szálloda. Utóbbi kávézójában sokat időztek a lóverseny (turf) ismert alakjai, végül maga a tulajdonos, Petanovits is beszállt a versenyeztetésbe. Istállója az akkori magyar lóverseny Mekkájában, Alagon volt, ahová családjával együtt ki is költözött. Maximalista ember lévén a legjobb és legdrágább zsokékat és trénereket fogadta fel: Schejbal József, sokszoros magyar champion (bajnok)-zsokét, a tizenkét derbit nyerő Esch Győzőt, és a kiváló tréner, Mravik Pált.

Mint polgári származású futtatónak, kezdetben Petanovitsnak számos előítélettel kellett szembenéznie, főleg, hogy lovai sorra nyertek. Egy történet szerint egy 20.000 forintos díjban Petanovits Topper nevű lovát kizárták, mert a zsűri úgy látta, annak zsokéja nekilovagolt Festetics Tasziló lovának. Petanovits ezen annyira megsértődött, hogy az összes lovát eladta egy bécsi kereskedőnek, majd megfogadta, hogy soha többé nem futtat, még a pályára sem megy ki. Végül egy évtized múlva tért vissza a lóversenyhez.

Azért Petanovits sem ment a szomszédba egy kis trükközésért. Az 1933-as Nemzeti és Hazafi-díj után kifütyülték az ellene fogadók. A háromévesek versenyében ugyanis az első két helyet Petanovits lovai vitték el. Végrehajtó nyert Fokos előtt. Utóbbi volt a favorit, ezért rengetegen tettek rá pénzt. A fogadók úgy érezték átverték őket, Petanovits „belenyúlt” a versenybe. Főleg azután, hogy az előző évben Végrehajtóról terjedt el, hogy jobb, aztán a fontos versenyeket Fokos nyerte. A nagyot kaszáló bukmékerek azért tudtak örülni a Petanovits-istálló sikereinek.

1938-ban kettős szentév volt Magyarországon. Az eucharisztikus világkongresszus mellett ekkor volt I. (Szent) István király halálának 900. évfordulója. Magyarország kormányzója, Nagybányai Horthy Miklós utasítására egy csapat azon kezdett dolgozni, hogy a ma a budapesti Szent István-bazilikában őrzött Szent Jobbot miképpen lehetne a történelmi Magyarország területén több településre is elszállítani. A kor egyetlen lehetősége az volt, hogy vasúton szállítják. A dunakeszi MÁV főműhelyt érte az a megtiszteltetés, hogy elkészíthette az ereklyét szállító vasúti kocsit. A magyar tervező- és díszítőművészet gyöngyszemét mindössze négy hónap alatt építették meg Dunakeszin. Három-öt kocsiból és egy mozdonyból állt. Az egyházi és világi méltóságokat szállító egy-egy vagy két-két luxuskocsi fogta közre az ereklyét szállító, bizánci stílusban díszített aranykocsit, amit a MÁV egyik szalonkocsijából alakítottak ki. A vagon arany, ezüst, bíbor és zöld színekben pompázó, gazdagon díszített külső oldalait a magyar szentek (István, Gellért, Imre, Gizella, Margit, Mór, László és Erzsébet) egészalakos képei díszítették. Mindkét oldalán az 1038–1938 évszámok hirdették a szent király jubileumát. A kocsi tetején négy imádkozó angyal között a Szent Korona felnagyított mását helyezték el, amit este megvilágítottak.

Huszonkét városban az aranyvonat nemcsak megállt, hanem az ereklyét a városban közszemlére téve, tisztelegtek előtte. A meghatározott útvonalon közlekedő vonat a többi állomáson lépésben haladt át. Az emberek fedetlen fővel, térden állva köszöntötték a Szent Jobbot, amelyet csak a kocsi üvegfalán át láthattak.

Sajnos az aranykocsi a második világháborúban elpusztult; a Dunakeszi Járműjavító Kft. által 2019-re újjáépített mását a Magyar Nemzeti Múzeum gondozza.

1938. április 19-én este, amikor a fél nyolcas, Szob felé tartó vonat a Dunakeszi állomást elhagyva az „Oceán” konzervgyár elé ért, puskagolyó csapódott az egyik vagon ablakának. Az üveg nagy csörrenéssel a földre hullott, és az ablak mellett álló Kittenberger Kálmán, a híres Afrika-kutató a vállához kapva odaszólt a szomszédjához:

– Azt hiszem, belém lőttek, vérzem!

Az utasok azonnal meghúzták a vészféket. Két orvos került elő, akik gyorsan kivették a sebből a golyót, amely szerencsére az ütőér mellett akadt el, így nem okozott súlyosabb sérülést. A vonat folytatta útját. Nagymaroson az állomásfőnök jegyzőkönyvet akart felvenni az esetről, de Kittenberger – azzal az indokkal, hogy egész nap Budapesten, a Nimród vadászújság szerkesztőségében dolgozott és estére alaposan megéhezett – elmemenekült a hivatalos ügymenet elől, és nagymarosi villájába sietett.

A csendőrségi nyomozás hamar kiderítette, hogy nem merénylet történt. Az egyik helybéli úricsalád jeles tanuló, példás magaviseletű gyermeke, egy gimnazista diák lőtt célba levente fegyverével, de nem vette figyelembe, hogy célja mögött az éppen akkor elhaladó vonatot is eltalálhatja. A gyermek édesanyja kétségbeesve kereste fel Kittenberger Kálmánt, legyen segítségükre, nehogy bajuk származzék az ügyből, hiszen a fiút nem vezette szándékosság. A rettenthetetlen oroszlánvadász – aki közvetlenül az eset után még összemorzsolta volna a tettest – fejébe csapta kalapját és ismerőseihez rohant. Csaknem térden állva könyörgött, vessék latba tekintélyüket, nehogy bántódása essen a diákgyereknek, aki kis híján halálra sebezte.

Alagot 1890 és 1945 között számos nemzetből, néprétegből és vallási csoportból kikerülő, kozmopolita lakosság lakta. Még színesebb volt az a társaság, akik kijártak a lóversenyekre, hogy drukkoljanak, megfigyeljenek, fogadjanak, írjanak, fessenek. Az irodalmi élet számos alakja is Alagra látogatott: így Heltai Jenő, Szép Ernő, Vidor Marcell és Krúdy Gyula.

Heltai Jenő újságíróként, mondjuk így: hivatalból vett részt a versenyeken, ugyanakkor nem tudta magát függetleníteni az itteni világtól: szenvedélyesen szeretett fogadni.

Sokat járt ki Alagra – főleg tavasszal – Szép Ernő, aki a Nyugat c. folyóirat asztaltársaságához tartozott. Számos költeményt írt, amelyeket az alagi lóversenypálya és az itt tartott versenyek ihlettek.

Budapestnek reménysége:       Budapestnek Alagára!…

Alag, Alag szép határa, –            Alagomra, Alagodra,

Ah, a végzet szörnyet ütött,       Mindannyiunk Alagjára. –

Szintén nagy lósport-rajongó volt Vidor Marcell, ungvári születésű költő, akinek 1943-ban Galopp címmel jelent meg verseskötete. Ebben a pesti és az alagi versenyeket, az itteni szereplőket örökítette meg a rá jellemző szenzitivitással. Pejacsevich János, Futaky László, Esch Győző, Nagy Géza, Gutai János is megjelenik költeményeiben, de Heltai Jenőnek is emléket állít.

A hazai művészvilág nagyjai közül Krúdy Gyula és Szerémy Zoltán nevét kell megemlítenünk. Utóbbi a Vígszínház neves művésze volt, aki kiköltözött Alagra és itt halt meg. „Hogyan felejthetném el Alagot!” – mondta.

„Édes Atyámfia! Mivelhogy a szőlő megérett és azt le is kell szedni, avégból fordulunk magukho’: legyenek segítségünkre és jöjjenek el Dunakeszin, az Iparos Otthonban f. évi szeptember hó 3-án vasárnap délután 6 órai kezdettel rendezendő szüreti mulatságra. Otthon ne vacsorázzon senki, mert Mici néni 7 órára olyan finom birkapörköltet és cigánypecsenyét készít olcsón, hogy mindenki meg lesz elégedve, jó és olcsó badacsonyi és jó zene sem fog hiányozni, mert házi zenekar is lesz. Fedett helyiségről gondoskodunk.”

A fenti meghívást Legendi György kapta kézhez 1939 szeptemberében a Dunakeszi-Alagi Iparos Körtől. A korabeli falu őszi vigalmait mindig a környék fiatalságának zenés rendezvénye, a szüreti mulatság nyitotta. Az eseményt általában valamelyik civil szervezet rendezte, kibérelve a falu egyik kocsmáját. A fenti mulatságnak, rendhagyó módon, az Iparos Kör saját helyisége adott otthont.

Minden szüreti bálnak volt egy bírója és egy bírónéja. A hagyomány szerint ezt a tisztet mindig a falu újdonsült házaspárja töltötte be. Az 1939-ben rendezett mulatságon ifj. Sipos Jánosé és feleségéé volt ez a tisztség.

A résztvevők közül néhányan csikósnak, illetve csikóslánynak öltöztek, ruhájukat nemzeti szalag ékesítette. Az egész falun keresztül haladó felvonulásukkal kezdődött a bál. A menetet a főcsikós és a főcsikóslány vezette, 1939-ben Kónyi Jenő és Selmeczi Annuska. A felvonulás után jött a vacsora, majd hajnalig tartó zene és tánc szórakoztatta a jelenlévőket. A belépődíjakból származó bevételt jótékonysági célra fordították.

A bálban szokás volt, hogy a legények szőlővel kedveskedjenek a nekik tetsző leánynak. A gond csak az volt, hogy a legszebb fürtöket közszemlére tették, viszont érinteni ezeket tilos volt. A legényeknek így csellel kellett hozzájutniuk, hiszen minden vendég azt leste, hogy ki mer csenni a fürtökből. Aki nem volt elég ügyes, és tetten érték, annak a bíró szabta ki a büntetést komoly pengőforintokban – természetesen ez is jótékony célokat szolgált.

Idősebb Apponyi Albert gróf unokája Herberstein Henrik gróf Alagon született, 1920-ban. Már gyermekkorában kitűnő lovas volt; eleinte a falkavadászatokon, majd a versenypályán is bemutatta tudását. Mégsem ezt választotta hivatásának, élete végéig megmaradt úrlovasnak, vagyis kedvtelésből lovagolt csak. Fiatalon számos magyar és osztrák díjat is nyert.

A család ekkor már Dunakeszin, a Szent Mihály-templom mögötti sarokházban élt, amelyet egy helyi parasztgazdától, G. Veres Györgytől béreltek. Herberstein gróf a katonai pályát választotta, repülőtiszt lett. Még élnek olyanok Dunakeszin, akik mesélik, hogy az ifjú gróf rendszeresen megjelent repülőgépével a falu fölött és pontosan édesanyja udvarára ejtette le a szennyeszsákját, hogy később mindenféle bravúrt bemutatva, közönségét elkápráztatva elhagyja a települést. Édesanyja nagyon féltette a repüléstől, attól tartott ugyanis, hogy balesetet szenved és meghal. A gróf élete végül nem repülőgépszerencsétlenség következtében ért véget.

1940 novemberében, a káposztásmegyeri évzáró meetingen Babika II. elnevezésű lován versenyzett, amely a tribünök előtt, a közönség szeme láttára lovagolt rá az egyik akadályra. A ló az ugrás után rosszul ért földet, elbukott, lovasa leesett. A mögötte érkező Wolbert százados már nem tudott irányt változtatni, lova ráugrott a földön fekvő Herberstein grófra, aki koponyatörést szenvedett. A pályaorvos azonnal odasietett és haladéktalanul az újpesti Károlyi kórházba szállíttatta a sérültet, aki nemsokára meghalt. Mindössze 20 éves volt, sírja a dunakeszi Kegyeleti parkban található.

Már az első világháborút megelőzően megkezdte a Magyar Királyi Államvasutak a Dunakeszi MÁV Főműhely építését, de csak azt követően, 1926-ban nyitotta meg kapuit. A munkások a Budapest–Istvánteleken működő főműhelyből települtek át, illetve a határon kívülről az anyaországba menekült, sokáig vagonvárosokban lakó MÁV-alkalmazottakból kerültek ki. A MÁV a gyár körül „meseházakból” álló, korszerű lakótelepet, iskolát és sportpályát építtetett számukra. Lányi Ferenc főműhelyfőnök ambiciózus, tisztességes és hívő ember volt, ahogyan az üzemben dolgozók többsége is. Eleinte a kultúrházban (akkori nevén: munkásotthon), majd az iskolában berendezett szükségkápolnában tartották a miséket, míg végül 1940-ben a MÁV engedélyt adott egy katolikus templom felépítésére Műhelytelepen.

A terveket Pázmándy István, a Budapesti Műszaki Egyetem adjunktusa készítette, a kivitelezésért vitéz Katona Mihály építész felelt. Az alapkőben a templom alapító okiratát, továbbá korabeli pénzérméket helyeztek el. A templom építése során, illetve belseje kialakításában is a főműhelyi szakemberek dolgoztak, közöttük olyan művészek, mint Antal A. József fafaragómester és Csetényi Antal festő, akiknek hírneve jóval a főműhely kapuin kívülre is elért.

A templom felszentelésére 1944. június 29-én, reggel 7 órakor került sor az állandó légitámadások miatt. A ceremóniát dr. Pétery József váci püspök vezette, de a MÁV vezérkara és a műhelytelepiek is részt vettek az eseményen. Az ünnepi szentmise után Rajter Lajos karnagy vezényletével a 120 tagú Magyarság Dal és Önképző Egyesület adta elő vezetőjük ezen alkalomra írt művét.

1934/1935 fordulóján a pesti Glaser Pékség előmunkása, Wiedermann János megvette Dunakeszi fő utcájának (ma: Fő út) akkori utolsó telkét és – mivel elismert pék volt már akkor is – saját pékséget nyitott. Kenyereivel, péksüteményeivel hamarosan meghódította a dunakesziek és a falun kívül élők szívét is. A távolabbi területekre lovaskocsival szállították termékeiket.

Az épületben – amely ma már messze nem Dunakeszi utolsó háza – ma is működik a Wiedermann pékség, ahol János dédunokája és felesége süti a kenyeret és más péksüteményeket. Ugyanazt a helyiséget használják, csak a berendezések felelnek meg a modern kor kívánalmainak.

A második világháború után Wiedermann János és fia, idősebb Wiedermann Imre újraindították az üzletet, ahol ebben az időszakban későbbi Nobel-díjas írónk, Kertész Imre is dolgozott, segédként. 1950-ben a pékséget államosították, apa és fia segédmunkásként dolgoztak korábbi tulajdonukban. 1965-ben egy kemence leégése miatt bezárták a létesítményt, és idősebb Wiedermann Imre máshol keresett munkát.

1972-ben engedélyt kaptak a pékség újjáépítésére, a következő év húsvétjára készült el az első kenyér az új üzletben. Ettől kezdve ismét működött a Wiedermann pékség Dunakeszin.

1956-ban Magyarország először képviseltette magát vitorlázórepülő világbajnokságon. A Saint-Yan-ban (Franciaország) 1956. június 29. és július 13. között megrendezett versenyre a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség (MÖHOSz)

„két új verseny-vitorlázógép tervezését és építését rendelte meg az AKKÜ-nél [Alagi Központi Kísérleti Üzem].”

Versenyzőink, Mező György és Kalmár László ezekkel az új fejlesztésű gépekkel, az A–08 „Sirály”-okkal indultak Franciaországban. A gépeket Zsebő Ferenc főkonstruktőr irányításával tervezték és építették meg.

A Sirályt a szoros határidő miatt nagyon gyorsan kellett megtervezni és elkészíteni (a tervezés és a kivitelezés 1955 legvége és 1956 májusának eleje között, gyakorlatilag négy hónap alatt történt), így kísérletezésre nem maradt idő. A repülőgépek – amelyeket kezdetben „Kékmadár”-nak hívtak – teljesen fából, a megszokott, az akkori színvonalnak megfelelő szerkezettel készültek. Berepülésük 1956 májusában történt, Dunakeszin. A pilóták gyakorlatilag még csak ismerkedtek az új gépekkel (és az olyan, a magyar vitorlázórepülésben újnak számító berendezésekkel, mint a rádió), amikor élesben kellett repülniük a vb-n.

A világbajnokságon a magyar versenyzők a várt eredményeket nem hozták, Kalmár a 25., Mező a 37. helyen végzett. A felkészülési idő hiánya mellett a pilóták elméleti és technikai képzettsége sem volt megfelelő – vonta meg a mérleget rögtön a verseny után Baló László szakíró.

A magyar versenyzők szereplése nem sikerült ugyan a legfényesebben, de a gépek bizonyítottak.

„Teljesítményeik a világ élvonalbeli gépei közé emelték őket […] s velük repülték vitorlázórepülőink azokat az első fontos teljesítményeket, amelyekkel vitorlázórepülésünket a korszerű sebességi repülések korszakába átvezették.”

A dunakeszi repülőgépgyártás a Sirályok megalkotásakor mindössze tízéves volt.

1956-ban Dunakeszin is várták a híreket a forradalomról, a faluban fáklyás felvonulást rendeztek, sőt, még egy orosz tank személyzetével is csetepatéba keveredtek. A faluban is kenyér és más élelemhiány volt, pénztelenség és kilátástalanság uralkodott.

Október végén a műhelytelepiek még ezekben az időkben is szokatlan látványban részesülhettek. Hatalmas dübörgéssel egy tank érkezett a Járműjavító elé. Mindenki megrémült, hogy lőni fognak. Sokan nem felejtették még el, hogy a második világháború idején az üzem miatti bombázások okán aggódtak. De hamarosan örömbe csapott át a rémület: a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia két oktatója és a Magyar Nemzeti Bank alkalmazottai érkeztek, akik zsákokban és faládákban hozták a Járműjavítóban dolgozók bérét, sok millió forintot.

A tank nemcsak ide, de más üzemekbe, így a dunakeszi konzervgyárba is szállított fizetést, összesen mintegy 30 millió forintot. A Váci úton, a Bőrgyár közelében tűzharcba keveredtek, de azután sikerült egérutat nyerniük és teljesítették küldetésüket.

A dunakeszi repülőtér kiépítését 1945 januárjában a Vörös Hadsereg kezdte, hogy a Budapest ostroma során használhatatlanná vált repülőterek helyett az utánpótlást innen lehessen biztosítani. A háborút követően egy ideig még szovjet kézben maradt a létesítmény, de később a magyar sportrepülés egyik támaszpontjává vált.

Az első magyar tervezésű vitorlázó repülőgép 1933-ban készült el, és egyre több tervező műhely kezdte meg működését az országban. 1955-től Dunakeszin működött az Alagi Központi Kísérleti Üzem, amelyben a tervezés és az építés mellett azzal is kísérleteztek, hogy miképpen használhatók a könnyűfém építési anyagok vitorlázógépek esetében. Ennek a részlegnek a vezetője lett id. Rubik Ernő, a bűvös kocka feltalálójának édesapja.

Az általa később szabadalmaztatott könnyűfémszerkezet kikísérletezéséhez járult hozzá a Dunakeszin tervezett, Gébics (R-23) gyakorlógép. Ekkorra Rubik Ernő tervezőasztaláról már 23 géptípus került a gyártósorokra.

A Gébicsről, amely 1957. június 13-án, a dunakeszi repülőtérről emelkedett először a magasba, a tervező így vélekedett:

„Ez a gép is megnyerte a külföldiek tetszését, pedig tervezésénél nehéz műszaki kérdést kellett megoldanom. A »Gébics« ugyanis teljesen fémből készült, méghozzá úgy sikerült megterveznem, hogy nem nehezebb, de nem is drágább, mint a fából készült gépek.”

Rubik Ernő ezúttal is remekművet alkotott, a Gébics könnyen és biztonságosan repült. Nem csoda, hogy elnyerte ebben az évben az 1952-ben alapított, a sportrepülés jeles személyiségeinek odaítélt Paul Tissadier-díjat.

A Gébics végül soha nem került sorozatgyártásba: az Alagi Központi Kísérleti Üzem hamarosan átalakult, Rubik Ernő repülője volt az utolsó gép, amelyet a dunakeszi üzemben gyártottak.

Ébert Jenő 1946-ban született, és Dunakeszin töltötte gyermekkorát. A 14 éves dunakeszi korcsolyázóval készített miniinterjút a Képes Sport 1961-ben.

„Rövid bemutatás: Ébert Jenő 14 éves, első gimnazista. Csaknem nyolc éve jár be Dunakesziről edzeni. Hetenként négyszer 4 órakor ébred, s háromnegyed ötkor már vonaton ül.

Azt mondják, talán nem is helyes. Kérdezzük meg őt:

– Nem túl fárasztó ez?

– Nem is tudnék tovább ágyban maradni! Nagyon szeretem a jeget és a korcsolyát. Minden vágyam, hogy jó eredményt érjek el. A nyarat nagyon erősen átdolgoztam Hostyánszky edzőm irányításával. Ügy érzem, a varsói győzelmet és a bajnokságot is ennek köszönhetem.

– S mit szeretnél elérni a sportban?

– Jaj, azt még el sem merem mondani. Egyelőre tanulni akarok. Nagyon sokat…”

A sok tanulás eredményeként hétszeres magyar bajnok lett és kijutott két téli olimpiára is (1964-ben Innsbruckban, illetve 1968-ban Grenoble-ban képviselte hazánkat).

Az 1960-as évek első felében diplomataistálló létesült Alagon, ahol a Magyarországon akkreditált külföldi diplomaták lovagolhattak, miközben a hazai titkosszolgálatok is tevékenykedhettek.

Öt évvel később Kádár János a baráti Mongóliába látogatott, ahol Erdenben megnézte az ott működő Mongol–Magyar Barátság téeszt. A látogatás során Kádárnak megtetszett egy ló, amelyet – a mongol vendégszeretetnek megfelelően – ezüstveretű kantárral és nyereggel neki is ajándékoztak. A nyerget és kantárt a hazatérő pártvezér a Mezőgazdasági Múzeumnak ajándékozta. A lóról nem esett szó.

Moldova György 2006-ban Kádárról írt könyvéből azonban kiderült, hogy egy évvel a látogatást követően a mongol herélt ló – gondozójával együtt – megérkezett Magyarországra. Kádár nem volt nagy lovas, nem tudott volna vele mit kezdeni, de vissza sem küldhették.

Így a Mici névre hallgató barna mongol ló a diplomataistállóba került, Alagra.

1975. április 22-én állították fel a dunakeszi Lenin szobrot, a Nap utcai lakótelep „főterén”. A szobrot eredendően Karcag városa számára készítette Segesdi György szobrászművész, 1965-ben. Mivel ábrázolásmódja nem volt hagyományos, ezért Karcag nem fogadta el, így raktárba került.

Végül, 10 évvel később, a megyei pártbizottság kezdeményezésére érkezett Dunakeszire. Az avatási ceremóniát kétszer is elpróbáltak, és minden rendben ment. Az avatás során azonban sehogyan sem hullott le a lepel a szoborról, a kötél ugyanis minduntalan megakadt a nyakán… A fiaskó felelősét keresve a helyi párttitkár szabotázst emlegetett, végül mégsem lett komolyabb következménye az esetnek.

1981 februárjában halálos közúti gázolás történt Dunakeszin. A baleset után a megyei újság, a Pest Megyei Hírlap egy olvasói levél kapcsán részletesen foglalkozott a veszélyes dunakeszi útkereszteződésekkel. A cikkből kiderül, hogy a városlakók már 1979 márciusában, levélben kérték a tanácstól jelzőlámpás gyalogátkelőhely létesítését a 2-es főút és a Béke út kereszteződésénél. Dunakeszi polgárai ígéretet kaptak kérésük teljesítésére, ám nem történt semmi, mert a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium (KPM) Budapesti Közúti Igazgatósága szerint

„forgalomirányító lámpát csak ott lehet elhelyezni, ahol előzőleg kiszélesítették az úttestet. Ugyanis négy forgalmi sávra van szükség ahhoz, hogy a közlekedésben ne okozzon torlódást a lámpa tilos jelzése.”

Az út szélesítéséhez elkészültek a tervek, ám közben kiderült, az egész 2-es utat bővítik, így ekkor a lámpakérdés lekerült a napirendről, a kereszteződés balesetveszélyes voltát a KPM azzal kívánta csökkenteni, hogy éjszaka megkülönböztető megvilágítással hívják fel az autósok figyelmét a fokozott óvatosságra. A lap joggal élcelődött azon, hogy ez nem oldotta meg a nappali átkelések biztonságosabbá tételét.

További kritikát fogalmazott meg Solymosi László dunakeszi pedagógus, aki a KPM fentebb idézett szavaival kapcsolatban azt a szemléletbeli különbséget hozta be a diskurzusba, hogy

„vajon az emberélet a fontos, vagy az, hogy a gépjárművek akadály nélkül száguldhassanak keresztül Dunakeszin?”

Az első jelzőlámpás gyalogátkelőhelyet végül 1981 szeptemberében adták át Dunakeszin, nem a Béke útnál, hanem a Liget utca és a Tanácsköztársaság út (ma: Fő út) kereszteződésénél.

A szocializmus hiánygazdasága az utánfutók piacát is jellemezte. A ’70-es évek végéig a hazai ipar nem látott fantáziát utánfutók gyártásában, az import pedig korántsem fedezte a szükségleteket. 1979-ben azonban két vállalat, az Autófenntartó Ipari Tröszt (AFIT) pécsi telephelye, illetve az Alagi Állami Tangazdaság is megkezdte (melléktevékenységként) az utánfutók gyártását.

Az alagi modell a kimondottan áruszállításra tervezett Farmer volt, amely sikerrel enyhített az utánfutóhiányon, az első évben több százat adtak el belőle. 1980-ban a már három típusban, normál, ponyvázott és speciális változatban állították elő, és a termékcsaládot bemutatták a Szegedi Ipari Vásáron is, ahol egyből vásárdíjas lett.

1981-ben a Farmer a Budapesti Nemzetközi Vásáron is bemutatkozott. Az Esti Hírlap a következőket írta róla:

„Igazi vásárfia a Farmer teherutánfutó. […] A Farmer teherutánfutót az Alagi Állami Tangazdaság ipari üzeme gyártotta, a KERMI-nél kitűnő minősítést kapott.”

A vállalat 1982-ben kedvezményes áron olyan csomagban is árusította már utánfutóit, amelyet a vevőknek maguknak kellett otthon összeszerelni. Amennyiben a vásárló sikerrel járt, a vállalati üzem ingyen levizsgáztatta az utánfutókat.

A piac gyorsan változott. A kezdeti népszerűség ellenére a ’80-as évek második felében a vásárlói igények erősen megcsappantak, a vállalat 1987-re be is fejezte az utánfutó-gyártást.