Zokni két új története

Anyák napja volt, május negyedike. Bálint és Anna a jeles nap alkalmából felköszöntötték édesanyjukat, aki nagyon örült az ajándékoknak. Egy nagy doboz desszertet és egy illatos csokor sárga tulipánt kapott, kedvenc virágát. Meghatódva ölelte meg gyermekeit, hálásan mosolyogva rájuk.

Miközben a család a nappaliban örült az ajándékoknak, Zokni, a család kutyusa az udvarról, az ablakon keresztül figyelte az eseményeket. Szomorkásan nyüszített, miközben a boldog családi pillanatokat kémlelte.
Nem mintha szomorú kutya lett volna – boldogabb élete már nem is lehetett volna kis gazdái mellett. Csak éppen bánatos volt, amiért ő nem ajándékozhatta meg a gyerekek anyukáját, akit ő is anyukájának tekintett. Örült volna, ha adhatott volna neki egy csokor virágot vagy egy doboz desszertet. De mivel neki nem volt pénze, esélye sem volt rá, hogy ajándékot vegyen… Vagy mégis? A gondolat nem hagyta nyugodni a kíváncsi kis pumi kutyust. Mi lenne, ha valahogy mégis szerezne ajándékot? Akkor legalább ő is kifejezhetné háláját a gyerekek édesanyjának, aki annyit törődött vele.

Ahogy Zokni gondolt rá, anya mindent megtett érte, amire egy kutya csak vágyhat. Napi két hosszú séta a Duna-parton, napi három étkezés, jutifalatok, sok játék és rengeteg törődés. Elhatározásra jutott. Márpedig ő igenis meg fogja ajándékozni az anyukáját! Így hát az apró kis pumi kutyus fogta magát és elszaladt – megint. Tudta, milyen ijedtséget okozott legutóbb, amikor eltűnt, de most nem volt bűntudata. Hiszen Dunakeszi nem olyan nagy város, hogy ne lehetne benne megtalálni.

Lógó nyelvvel, lobogó fülekkel rohant végig az utcákon, a járókelők nagy döbbenetére. Az emberek igazán nem értették, miért rohangál egy kutya egyes-egyedül, gazdái nélkül a városban. De Zokni nem törődött a bámészkodókkal, céltudatosan szaladt előre egészen a Kun Cukrászdáig. Hallotta, hogy ez egy kiváló cukrászda, és mivel anya bonbont már kapott, úgy gondolta, talán jobban örülne egy ízletes süteménynek. Mikor az egyik vevő kilépett az ajtón, egy óvatlan pillanatban besurrant utána.

Ámulva nézett körbe. Még sosem járt cukrászdában. Elbűvölte az ízléses dekoráció és az ínycsiklandozó illatok. A pulthoz loholt, ahol az eladónő önfeledten cseverészett egy vevővel. Beszélgetésüket Zokni hangos ugatása szakította félbe. Mindketten döbbenten fordultak a lábuknál üldögélő, szürke pumi felé. Egy kutya a cukrászdában! Erre aztán igazán nem számítottak.
– Nini, egy pumi! – kiáltott fel egy idős néni, aki épp az előbb vásárolt egy szelet Dunakeszi város tortáját elvitelre. – Vajon hogy kerülhetett ide?
– Fogalmam sincs – csodálkozott az eladónő. – Talán az egyik vevő hagyta itt.

Zokni izgatottan a süteményekhez szaladt, mielőtt az eladó megfoghatta volna. Körülnézett. Gusztusos aprósütemények, színpompás macaronok, ischlerek… De neki nem ezek kellettek. A legjobban a Dunakeszi város tortája vonzotta, amely már elcsomagolva állt a pulton. Nem tétovázott. Bár a néni nagyon kedvesnek tűnt, a csomagolt süteménnyel a fején egyensúlyozva kiszaladt az ajtón.
– Gyere vissza, kutyi! – kiáltott utána az eladó, de hiába. Zokni eltűnt a szemük elől, mint a villám.
– Hagyja, kedvesem! – legyintett a jószívű néni. – Biztosan jó oka volt rá.

De még milyen jó oka! Ha tudták volna! Zokni elégedett volt, hiszen küldetése felét teljesítette. Süteménye volt, már csak virágot kellett szereznie. Meg sem állt a Passzió Virág és Dekorációs üzletig. A vásárlók igencsak elcsodálkoztak, amikor egy fején süteménnyel egyensúlyozó pumi kutyát láttak a virágok között. Zoknit elbűvölte az illatok kavalkádja.

Gyorsan keresni kezdte, amit akart. Habár látott rózsaszín és piros szegfűt, illatos rózsát, liliomot, jácintot és gerberát, neki mégsem ezek kellettek. Szeme felragyogott, amikor végre megtalálta, amit keresett: egy csokor sárga tulipánt. Felkapta, és a süteményhez hasonlóan elszaladt vele.

Miközben a Szent Mihály-templom mellett baktatott, hirtelen rádöbbent, mit tett. Elvett valamit, ami nem az övé. Otthon ezért mindig összeszidták a gazdái. Anya csalódott lenne benne. Így csak az ellenkezőjét érné el annak, amit szeretett volna!

Lelkiismerete megsúgta, mit kell tennie. Szaladt, hogy visszavigye a csokrot a virágüzletbe, a süteményt pedig a cukrászdába. A csokrot két kisgyerek vette meg anyák napjára, így egy másik édesanya is virágot kapott. Az elcsent sütemény végül visszakerült az eredeti vásárlóhoz, az idős nénihez.
Zokni így végül ajándékok nélkül, de tiszta lelkiismerettel ballagott haza.

Kalandos napja volt, az biztos!

Otthon a család a kertben várta. Zokni boldogan csaholva rohant hozzájuk. A szülők és a gyerekek egyaránt dögönyözték a frissen megkerült kiskutyát.
– Zokni, olyan jó, hogy nem vesztél el! – mondta anya, miközben a kutyus füle tövét vakargatta. – A legszebb ajándék az, hogy most itt vagy!
Zokni megkönnyebbülten sóhajtott. Már tudta: a legszebb ajándék, amit egy kutya adhat, nem más, mint hogy jó kutyaként viselkedik, és nem okoz csalódást a szeretett családjának.

Sziasztok, skacok! Anna vagyok. Bár egy ideje nem hallhattatok rólunk, örömmel jelentjük, hogy mindannyian jól vagyunk. Képzeljétek, az öcsém, Bálint már elsős, így minden reggel együtt megyünk suliba. Zokni pedig (tudjátok, a szürke kutyusunk, akit örökbe fogadtunk) már olyan okos, hogy póráz nélkül elkísér minket az iskolába, majd haza is megy. Egyedül. Sőt! Mivel anya otthonról dolgozik, minden délután elengedi értünk az iskolához. Sokat jártunk vele kutyaiskolába, de megérte. Annyira okos kutyus, hogy minden nap ott vár minket ülve az iskola előtt. Szóval zajlik az élet. Sőt! Ami miatt most írok nektek, az igazából egy olyan történet, ami nemrég történt Zoknival és velünk. És ha nem lenne róla egy fényképünk, mi sem hinnénk el…

Nos tehát… A múlt héten hétfőn együtt indultunk iskolába mind a hárman. Időben be is értünk tesómmal az aulába. Előtte még a kapuban elköszöntünk Zoknitól, aki szépen el is indult hazafelé. Eltelt a tanítási nap, és mivel aznap ugyanannyi óránk volt, pont egyszerre végeztünk Bálinttal. Összeszedtük a táskáinkat és Zokni suli előtti törzs ülőhelye felé vettük az irányt. Zokni különösen izgatottan fogadott minket és fura módon úgy nézett ki, mint aki bőrig ázott. Azért volt ez fura, mert a tél elmúltával azon a tavaszi napon egy csepp eső sem esett. Próbáltuk kideríteni mi lehetett a kutyusunk vizes és kissé büdös szőrzetének oka, s mind a ketten kérdőre vontuk Zoknit, hogy mi történt vele. Erre megrázta magát és elkezdett nyüfögő hangon a fejével a hazafelé útra mutatni. Több se kellett nekünk, indultunk is vele. Zokni a körforgalomnál azonban valamiért nem a megszokott irány felé indult, hanem a nagy sétás útvonalát jelző dunai irányba jelzett a maga kutya módján. Nem értettük a dolgot, de a kutyasulis rutint betanulva, kitartóan próbált minket az általa mutatott útvonal irányába terelni. Felismerve, hogy márpedig ő arra valami, szerinte fontosat szeretne jelezni, felhívtuk anyát. Ő szerencsénkre éppen ráért, így kíváncsian autóba pattant és eljött értünk. Zoknin látszott, hogy izgatott és immár anya számára is tisztán jelezte, hogy márpedig ő a Duna felé szeretne menni és ott mutatni nekünk valamit… Mint az odaúton kiderült anya sejthetett valamit, mert aznap reggel Zokni a megszokottnál jó fél órával később ért haza, és bizony akkor is, ahogy anya mondta, „áradt Duna” szaga volt. Az autóval elhagyva az ismerős nagyobb Dunakeszi helyszíneket (Dunakeszi Vasútállomás, SZTK, Kegyeleti park, a Zokni számára kedvelt Barátság útja melletti kutyafuttató, Katonadomb) hamar elérkeztünk Zokni kedvenc Dunakeszi Szabadstrand melletti Kutyás strand részéhez. Zokni ekkor már annyira izgatott volt, hogy pórázra kellett tennünk, s még így is szinte repültünk utána, amikor megindult a Duna irányába. A régi strand felé indultunk a parton követve a nagy vizet, s az egyik kis, még régebbi áradáskor ágakkal elkerített öbölben egyértelmű jelzést kaptunk kiskutyánktól, hogy ott bizony van valami. Zokni izgalmában kikapta a kezemből a pórázát és az öböl saras vizébe vetette magát. Beúszott a felgyülemlett fakupacokig és orrával egy, a kupacba szorult kisállat formájú valamit kezdett el élesztgetni… Elsőre megijedtünk, hogy esetleg valamilyen döglött állatot talált, de ahogy az orrával noszogatni kezdte, mintha megmozdult volna az a valami. Egy nagy kupac sár gördült le az elsőre hal formájú állatról, majd bár sárosan, de mintha egy kisebb uszony, és meglepetésünkre két csillogó szem nézett volna felénk, alattuk élesnek látszó fogakkal. Bár ez a „valami” nem tűnt nagynak, ekkor anyával kissé megijedtünk. Ő megpróbálta elérni Zokni pórázát, hogy azzal visszahúzza a fura állattól. Zokni azonban nem nyugodott, és egy hirtelen ugrással meglökte a „valamit”, amely ettől nagy csobbanással a kis öböl vizébe huppant. Zoknival és anyával együtt… Gondolhatjátok mekkora sikongatás volt utána. Elsőnek anya rohant ki sárosan a vízből. Nem volt túl boldog. Őt követte Zokni. A hős, akinek mosolygósan elégedett szájában bizony ott volt egy immár ágak közti fogságából kiszabadított, sáros, uszonyos, kicsi éles fogakkal rendelkező, fénylő szemű: CÁPA! Ilyen gyorsan még soha nem láttam futni anyát. S ilyen hangosan szerintem még egyikünk sem nevetett, mint eközben. Ugyanis, ahogy Zokni elkezdte rázni a szájában tartott cápát, mindenkit beterített sárral. S az immár sártól mentes „valamiről” kiderült, hogy „ő” bizony se nem hal, sem pedig nem más veszélyes állat. A sejtelmes kinézet, amely egészen a dunakeszi Duna-partig jutott, nem mást rejtett, mint egy valószínűleg valahol véletlenül a vízbe ejtett (mint utóbb kiderült) kék plüss cápát.

Azt a cápát, „aki” Zoknit egy kora tavaszi napon a Duna partra csábított. „Akiről” Zokni valamilyen fura okból azt gondolhatta, hogy bajba került. S „akit” azóta nagy becsben tart, és úgy néz ki, „ő” lett a kedvenc plüss barátja. Vele alszik, s ha esetleg elutazunk valamerre a szüleinkkel – és Zokni kutyusunkkal, akkor „ő” az a játék, „akit” Zokni magával hoz. Azt a cápát, „aki” miatt a leírtak alapján csupa sárosan és vizesen morcosak is lehettünk volna, de ehelyett, „akinek” életünk talán legnagyobb nevetését köszönhetjük.

További vidám napot mindenkinek!